Téged szeretnénk, de nem tudunk fizetni.

Már talán 1-2 év is eltelt, hogy láttam egy jól megfogalmazott kiírást (magyarul és angolul is) arról, hogy attól, hogy művész vagyok, még nekem is vannak számláim. Valami ilyesmiről szólt a történet.

Előrebocsátom, ha megtaláljátok ezt a bizonyos szöveget és megosztanátok velem, örülnék.
Szóval, ma már nem kell képző- vagy iparművésznek lennünk ahhoz, hogy úgymond művészként éljünk, hiszen a sminkesek, pláne a jó sminkesek korunk festőművészei, a táskatervezők vagy cipőtervezők akár a szobrászok, nem beszélve egy jó fodrászról és a sorolhatnám tovább, hogy mennyi olyan szakma van, aminek művészi értéke van.
Kreativitás, kézügyesség, tudás és még sok minden más kell egy-egy ilyen alkotáshoz.
Nem újkeletű, hogy vannak befutottabb szakemberek és kevésbé alkalmazottak, vagy éppen jobban megfizetettek és kevésbé.
Nem volt “jobb” Raffaello Santi sem Michelangelo Buonarrotinál, csak jobban ment neki a sales és a selfbranding, így míg az egyik habzsidőzsiben élt, a másik sokszor szegénységben.
Ez van. Azaz ez volt már régen is.

No és ma is. Van az úgynevezett alkalmazotti létforma és a vállalkozói.
Az alkalmazottat alkalmazzák, általában fix munkaidőben és ezért havonta bért kap. Dolgozik – pénzért. Jobbik esetben szereti a munkáját, de ez most más téma. A vállalkozó – attól függően, hogy egyéni vagy többen vannak a cégében – magának, maguknak szerzi a munkát és persze ennek a honoráriumát is. Akik alkalmazottak, ugye fixen kapnak bért. De mi van az önmegvalósítókkal, azaz a vállalkozókkal? Nekik menni kell a munka után vagy épp a munka megy utánuk, de ugye a munka mellett a honorról is beszélni kell. Ez van. Muszáj.
No és nem minden vállalkozó sarki kisboltot üzemeltet, hanem olyan szolgáltatást, ami sokaknak még most is megfoghatatlan (lásd personal shopping) olyan, amiért elképzelni sem tudják, hogy esetleg fizetni kellene. Vannak olyan szakmák – hogy ne menjek messze a művészettől, művészektől -, amelyben maga a munka az alkotás, valaminek a megteremtése.
Nagy trend ez mostanság. Hiszen dívik a dizájnkultúra, a fotók, videók idejét éljük, sok jelenkori művészember pedig ilyesmiben jó, ilyet alkot. Szükség van ezekre az emberekre, még szép!
A bökkenő azonban ott van, hogy kompenzálni is kellene ezt a munkát, amit – mivel a legtöbb igazi alkotó szenvedélyből alkot – a megrendelő le akarja tudni annyival, hogy: de te ezt szerelemből csinálod és imádod amit csinálsz, nem? Neked ez a kisujjadban van!

A vicc netovábbja, amikor olyan cégek, amiről mindenki tudja, hogy van büdzsé azt mondják, hogy: óóó, nem lehetne ingyen vagy épp valamiért? Vagy tízezerért? Neked “csak” egy cikk, úgy is grafomán vagy, vagy “csak” egy videó, úgy is szeretsz beszélni, vagy csak egy stílustanácsadás, hiszen mindened a segítségnyújtás.
Aha, persze. Igen, igaz, mindezt szeretem, imádom, művelem, nem is ma kezdtem, szóval minden klappol.
Csak épp az nem, hogy nincs win-win helyzet.
Értéket, munkát, időt, energiát, rákészülést és egyebet adok, te pedig arra hivatkozol mielőtt megkérdezed, hogy mennyi a honorom, hogy: kicsi a tőkéd, és ha lehet ezt vegyem számításba? (teszem hozzá még egyszer, hogy általában azok a cégek mondják, akiről tudom, hogy van nekik. Nem csak sejtem, hanem tudom)
Értem én.
Van, ahova ingyen is elmegyek. Komolyan. Akik dolgoznak velem, tudják. De ennek mindig oka van.

Ilyenkor mindig azon merengek – és tudom, hogy rajtam kívül sokan, akik ebben a cipőben járnak, hiszen nem egy emberrel beszéltem már erről -, hogy vajon az, aki munkát rendel tőlem, mit gondol? Hogy én miből élek? A két szép szememből? Mert ha lenne is mögöttem egy mecénás, aki azt mondja “édesem, csináld amit szeretsz, a pénz nem számít”, sem szeretném, ha kihasználnának.
Egy cikk megírása is sok idő, energia. Képméretezés, jó címválasztás, lead-fogalmazás, szöveg írása és szöveggondozás, linkek beállítása, képalá kitalálsa, seo-kompatibilis legyen, mégis olvasóbarát, megosztás. Idő, idő, idő.

Az egyik legértékesebb kincsem az idő.
Szerintem sokan vagyunk így ezzel. De amikor, az “ó, erről nem tudnál írni, ebben nem tudnál segíteni, neked ez már olyan könnyen megy” kérdésekkel, kérésekkel jön bárki is, akkor csak annyit kérdeznék: drágám, neked a boltban puszira adják a kenyeret?
De nem kérdezhetek.
Csak mosolyoghatok balgán és vagy elvállalom a munkát vagy nem.